Párizsban miénk a Cartier,

Az én kéróm az bárkié..

 

(Halászlé Reggel: Én akarok lenni)

Ezt most azért, mert pár napig egyedül vagyok itthon. Oké, hogy van söröm, de az nem az igazi.

***

Szombaton egy hosszú menetelés ért véget: Lapuában megnyitottuk "Hétköznapi történetek" című kiállításunkat. Ez a negyedik, egyben utolsó állomása a gördülő vándorcirkusznak amelyet 2009 novemberében indítottunk a Néprajzi Múzeumban.

A kiállítás az egykori lőszergyár vöröslámpvöröstéglás épületében kapott helyet. A helyet nemrég építették újjá, azután, hogy a hetvenes években egy robbanás az egész gyárat szinte a földdel tette egyenlővé.  Azóta a modern lapuai lőszergyár kiköltözött a város szélére, a régi gyárépületben konferenciaterem, könyvtár, múzeum és galéria kapott helyet. Jellemző a finnekre, hogy egy kulturált étkezde is van itt, szóval könyvtár után le lehet ülni egy kávéra is. Jó hely, szép hely.

A kiállításunk lapuai megnyitása jókora elégtétel számomra azok után, hogy a galéria mindenható kultúrfelelőse két éven át hajtogatta: sajnos betelt a naptár és 2013-ig nincs is esély bejutni a patinás falak közé. Mosolyogni kellett ahogy ugyanő óvatoskodva megkérdezte: a fotók vajon elég élesek-e? Mert ők a Patruuna (azaz: töltény) galériában csak művészi képeket állítanak ki.

És láss csodát, a cucc ott van a lehető legjobb helyen. Ott, ahová mindig is álmodtuk, már a kezdetek kezdetén is.

Csoda? Nem csoda, hanem a főváros gravitációja. Az anyag pár hétre ugyanis kikerülhetett a helsinki Magyar Kulturális és Tudományos Központ falára is. (Köszönet ezért Márkus Ildikónak és Jukka Haverinennek!) Noha a kiállítás Helsinkiben nem teljességében volt látható, Lapuában mégis olajozottabban kezdtek a dolgok gördülni ezután.

Itt érdemes nagy levegőt venni és csak a jóról emlékezni.

***

Sok munka és sok szerencse együtt egy csodálatos szombat délutánt eredményezett. A "sok munka" nem fedi igazán, hogy mit jelentett Niinának egy másfél éves gyerek és a napi munka mellett a kiállítás teljes anyagán átrágni magát, finnre fordítani amit kell és még egy egyórás előadást is szerkeszteni! Emellett említést érdemelnek még azok a démonok is, amelyek újra és újra kísértenek, és azt sugdossák a fülünkbe, hogy az egész szar és kudarcra vagyunk ítélve hiszen nem vagyunk szakértők. Engem ez a komplexus kevésbé érint, de azért komoly tényező. 

A munka nagyját Niina végezte. Én csak mellékszereplő lehettem, pedig szívesen megtartottam volna az előadást - hiszen dumálni szeretek. Szóval amikor tudtam, elvittem Friidát megnézni a halacskákat ("nézd, azt mondják: pa pa pa pa") a közeli dzsungelbe (pálmaház öt percre tőlünk). Ezalatt Niina otthon próbált dolgozni.

***

Végülis, minden összejött. Niina tökéletesen megtalálta a hangot a közönséggel, a hardcore lapuai emberekkel. Ez a nép ugyanis szereti ha valaki egyszerűen megmondja a frankót és nem cifrázza túl.

A kultúrközpont nagytermében, ahová legalább 100 ember befért, kicsit több mint félház jött össze. Az első három sort a család töltötte meg. Apraja-nagyja összejött itt, olyanok is akik amúgy sosem találkoznak (nem azért, de nem is akarnának egyébként...).

Közkívánatra (na, tényleg!) szóltam pár szót magyarul is, de aztán 40 percig Niina következett. A diák jók voltak, sok időt töltöttünk a ppt prezentáció összerakásával. Sikerült jól összekapcsolni a történeteket és a meglévő képanyagot, rajtunk nem múlt semmi.

A taps elültével aztán a legjobb dolog történt, ami egy ilyen helyzetben történhet: az idős résztvevők elkezdtek hangosan - már ahogy az efféle idős résztvevők szoktak - sztorizgatni egymásnak. "Én arra emlékszem, hogy a magyarok..." kezdetű mondatok közben csak az ingyen kávé híre mozdította meg a kényelmesen üldögélő és beszélgető sokadalmat.

***

Tessék, egy érdekes ábra ha unatkoznál.

Ez ez egyes európai népek genomja alapján készített PCA ábra, akit érdekel itt olvashat többet róla. Persze csalóka, mert orosz vagy balti nincs az elemzésben! Vannak itt magyarok is ám.)

***

Öröm volt újra találkozni interjúalanyainkkal, akiket természetesen meghívtunk az eseményre. Különleges kapcsolat alakult ki egyikkel-másikkal. Karácsonyi lapokat és babakönyveket/ruhákat kapunk tőlük - sőt az is kiderült egy családfa-könyvből, hogy Niina távoli rokonai is vannak köztük. (Ok, Finnország kábé annyira belterjes mint egy üveg guppi - lásd ábra) A 2009-es interjúk ideje alatt Niina már 6 hónapos várandós volt, ez biztosan megmaradt az idős finnek emlékezetében. 2009-ben Friida is végighallgatta a beszélgetéseket, erre most gondoltam először.

 ***

A kiállítás felépítését is nagyrészt Niina végezte. Ez nem meglepő, szereti csinálni. Másrészt nem hinném, hogy a környéken nála jobban bárki fel tudna építeni egy kiállítást. Vajon egyenes az a kép? Egyforma magasan vannak a képek? Elég magasan vannak a szövegek? Pont rávilágít a spot a fotóra? - Ne válaszolj elhamarkodottan. És ne fogdosd a képet csokis kézzel!)

***

Nem bírok minden részletet leírni. Pedig voltak ám ott méltatlankodó magyar húsipari dolgozók, volt majdnem elmondott megnyitóbeszéd, kétésfélórás ícékésés majd lépcsőnutazós csövezés 50 euróér, diplomatarendszámos bálnamerci, bagoly (és pocok?)kutató Turkuból, neves fotós akit tökre nem ismertünk fel, láttunk rangos magyar hivatalvezetőt hülyeturistaként a templom karzatára osonni esküvő alatt, adtunk interjút újságnak és volt ingyenebédünk is, amelyről csak az ebéd hiányzott.

***  

Magyarok Lapuában

 - Jó napot kívánok, örülök, hogy eljöttek a kiállításra! 

- Jó napot, mi is örülünk. Csak nekünk azt mondták, lesz tolmács is. Az egészből így nem sokat értettünk.

- Nagyon sajnálom, fogalmam sincs kitől jöhetett ez a hír. Mi nem ígértünk tolmácsot. (...) Viszont jöjjenek, lent lesz egy kis kávé aztán megnyitjuk a kiállítást.

- Igen? Nem lehet most menni megnézni? Kávézni otthon is tudunk. Meg hát ez a finn kávé..tudja, a magyar kávé azért mégis...

(...)

Én akarok lenni a Halász Judit,

A gyerekeknek nyomatom az összes tuti bulit.

Vagy legyek inkább én a Halászlé Reggel,

A sarki caféban egy halászlé rendel.

 

(Halászlé Reggel: Én akarok lenni)